A legfontosabb tapasztalatom, hogy az IMT nem technikákkal, hanem folyamatokkal dolgozik. Tehát hiába írogatok le vicces és kevésbé vicces feladatokat részletesen, sosem fog belőle ugyanaz kijönni más csoportban, de ugyanazon csoport más játékában sem. Ez azt jelenti, hogy attól kezdve, hogy ki milyen állapotban érkezik, milyen feladattal kezdünk, fokozatosan "nehezednek"-e a feladatok, vagy rögtön a határainkat feszegeti nagyon sok minden történhet. A másik általános hatás, amit a vezetőnk gyakran hangsúlyozott, hogy nemcsak a módszer (itt: tánc,mozgás, rajz,ének), hanem az is számít, hogy csoportban dolgozunk. Hol két fős, hol három, hol öt, hol 16 fő mozog szó szerint szikronban vagy egymásra reagálva, és én ezt is éreztem a legmeghatározóbb élménynek a három nap során. Olyan biztonságos atmoszférát sikerült teremtenünk, amiben meg lehet szólítani a másikat, nem gáz ha egymást masszírozzuk, merünk repedtfazékhanggal énekelni, vagy akár azt is megengedjük magunknak, hogy teljes testfelülettel a másikra feküdjünk és fordítva. Ez biztosítja a biztonságot új dolgok új modalitásban való megtapasztalásához.
Ismét leírok pár technikát és néhány élménymorzsát.
Impulzusátadás
Ebben a feladatban 3 fő vett részt, egy passzív és két impulzust adó vagy "védő" személy. Az első zeneszám alatt a passzív személy a védők között állt és csukott szemmel várta, hogy kis érintések, enyhébb és erősebb lökések, forgatás és más hasonló taktilis ingerek hatására a teste elmozduljon a mozdulat, ún. impulzus által diktált irányba. Ez a mozdulat szabta meg a mozgás irányát és sebességét a háromdimenziós térben. Persze mindenki másképp értelmezi, hogy az impulzust adónak mi a szándéka az impulzussal, milyen mozdulatot akar a passzív féllel csináltatni, de egy idő után a mi csoportunk annyira szinkronba került, hogy a kapott impulzust a passzív fél képes volt a saját mozgásnyelvére lefordítani. Az első körben csak addig mozdul a passzív fél, ameddig és amerre azt a kapott impulzus "diktálja", a második körben viszont az impulzus olyan mint egy ihlet, ami csak kiindulópontja a további mozgásnak. A harmadik kör egészen más: ott a passzív fél aktívvá válik: csukott szemmel (!) mozog a zenére. Megteheti, mert biztonságban van: a védők vigyáznak, hogy ne okozzon "balesetet" és ne ütközzön más akadályokba.
Csapatépítő rajz
A második nap egyik kedvenc feladatának során tapasztaltam meg, hogy az egyetemi bugyuta tímwörkökkel ellentétben igenis létezik termékeny és hatékony együttműködést kialakító csoportmunka, ráadásul szavak nélkül. A feladat egyszerű: hármas csoportokban kellett megkötés nélkül rajzolni egy nagy lapra, egy szabály volt csak: nem lehetett egyszerre, a váltást pedig nem lehetett megbeszélni. Ez egy olyan feladat, amit teljes szívvel ajánlok bármilyen csapatépítésre: kb. három hang kellett az összhang kialakulásához és automatikusan váltottuk egymást és szépítettük, építettük a másik által elkezdett részletet.
Rongybabázás és tehénkedés
A számomra legnehezebb feladatok ezek voltak. Külön etapban csináltuk, nem is egymás után,de szerintem nagyon egymáshoz tartoznak. A rongyababázás során ötösöket alkottunk, és a mozgás - mozgatás megélése volt a cél. A passzív személy egy matracon feküdt, arra kellett ügyelnie, hogy csukott szemmel minél lazábban tartsa a végtagjait, de leginkább az egész testét. A többiek egy-egy végtagnál maradtak, és egy kutató kíváncsiságával elkezdték mozgatni a lábakat és karokat. Mindkét szerepben átélt élmény leírhatatlan, de a passzív félét megpróbálom :-) Mivel az ember mozgásszervrendszere nem arra lett tervezve, hogy ébrenlétben bármikor nélkülözze az izomtónust, ezért a legnehezebb feladat az volt, hogy amíg mások a lábak és karok emelgetését, forgatását, nyitását-zárását idézték elő, ne segítsek be nekik, vagy ne tartsak ellent. Senkinek sem sikerült tökéletesen, de érdekes módon nagyon voltak az egyéni különbségek abban, hogy ki mennyire "hagyta magát" mozgatni. Számomra ez némi összefüggést sejtet a test feletti kontroll akarásával és a bizalommal, vagyis azzal, hogy mennyire tűröm el, hogy a saját végtagjaim mozgása felett is más rendelkezzen. A súlyátadás még meredekebb volt Párokat alkottunk, az aktív félnek az volt a feladata, hogy a különböző testhelyzeteket felvevő passzív félre terhelje magát, illetve egyes testrészeinek, vagy akár egész testének a súlyát. Beillesztek képeket, hogy jobban el tudjátok képzelni, hogy miről van szó.
Nagyon megdöbbentő volt azt tapasztalni, hogy míg az amikor a párom tehénkedett: feküdt rám, támaszkodott a vállamra, ült rá a lábamra, stb. elviselhető, sőt kellemes volt, addig az a szerep,amikor nekem kellett ráterhelnem magamat, az diszkomfortos érzés volt: nem tudtam, hogy hol az ő határa, mennyivel okozok már fájdalmat neki. Ez a félelmem persze megalapozatlan volt: ha az ember a medence- vagy vállövén terheli a másikat, akkor akár az egész súlyát is beleadhatja anélkül, hogy egy hozzá hasonló termetű személynek ez megkottyanna. Nekem mindenesetre erős élmény volt, hogy testi szinten is megmutatkozott az, hogy általában is félénk és magát másokra terhelni nem akaró, zárkózottabb típusú ember vagyok.
Posztolok egy zenét is, ami a kristálytánc c. játék alatt ment. A játék során szabadon mozogtunk, táncoltunk a zenére, mígnem valaki megállt egy pózban. Ekkor a csoport többi tagjának egy kristály kialakulásához hasonlóan a mag köré kellett kristályosodnia valamilyen elrendezésben és testhelyzetben. Talán ez volt az egyik legönfeledtebb feladat a három nap során.
Rengeteg mindenről írnék még szívem szerint, de ez egy pilateses blog és ez a bejegyzés is horribilisen hosszúra sikerült, remélem nem unatkoztatok nagyon...
Köszönöm a csoporttársaimnak és vezetőnknek, hogy ez a bejegyzés megszülethetett.
A címben feltett kérdésre illene válaszolni már rögtön az elején, főleg, ha tudósnak készül az ember lánya, illene minden fogalomra köpni vágni a definíciót. Sajnos ha megnyúznának akkor sem tudnék erre egy kompakt választ adni, darabokban azért megpróbálom.
